~29.rész

 Sziasztook! nagyon szépen köszönöm a komikat :)) meg is hoztam a 29. részt. a szokásos 20 komi és jön a kövi :)) jó olvasgatást!<3

Az utolsó könnycseppet elmorzsoltam a kanapén ülve. Addig Dave lecipelt két bőröndöt a kocsihoz. Nem tudom mit kezdtem volna Dave nélkül.. talán meghaltam volna. Ki tudja. A lényeg hogy a bajban számíthattam rá, nem számított hogy anno ott hagyott minket. Azon agyaltam, vajon hol lehet Zayn. Hogy fogjuk megtalálni? Mit fogok neki mondani? De egy dologban biztos voltam. Ha megtaláljuk, akkora pofont fogok neki adni, hogy kellő képen bánja meg hogy elment!

- Indulnunk kell! –jött be a Dave, miután kivitte a cuccokat.

Utolsó sóhaj, utolsó gondolat, mielőtt neki vágunk az útnak. Tudtam hogy nem lesz gyerek játék. Őrültség az egész. Azt se tudom hova megyünk, és fogalmam sem volt arról, hogy találjuk meg Zayn-t. Az utolsó gondolatom mégis az volt, hogy sikerülni fog.

Siettem ki a kocsihoz, hogy minél hamarabb a reptéren legyünk. Dave indította a motort és mint az őrült, száguldozni kezdett.

- Pontosan hová is megyünk?

- LA. –vágta rá a két betűt. A szemét egy pillanatra se vette le az úttestről. Még szerencse. Ha egy pillanatra is levette, karamboloznánk, az fix.

Hamar megérkeztünk a reptérre. Elisa már ott várt minket.

- Végre! Lekéssük a gépet –ordított ránk.

- Én is örülök neked. –fintorogtam. Majd egy gyors, de mégis szívből jövő ölelés után rohanni kezdtünk. Végig rohantunk az egész kifutó pályán. Olyasmi volt, mint egy film. Amikor rájönnek hogy még nincs minden veszve, és minden erejükkel azon vannak hogy rendbe hozzák a dolgokat. Lassított felvételben, rohadt jó nézhetett ki rohanásunk. Hirtelen gepárdnak éreztem magam, még sose futottam ilyen gyorsan. Úgy éreztem az életemért futok. Ha most lekésem a gépet, talán az utolsó lehetőségem is oda van.

Sikeresen elértük a lépcsőt, ami a gép bejáratához vezet. Az ajtóban álló stewardess már készült volna bezárni a fém monstrumon az utolsó bejáratot.

- VÁRJON! –kiáltottam torkom szakadtából. A kékruhás hölgy az utolsó pillanatba látott meg minket. Még Időben észre vett, így az ajtó nyitva maradt. Mind hárman egyszerre estünk be a gép belsejébe. Hatalmas kő esett le a szívemről. Elértük a gépet! Első lépés kipipálva! Lihegve huppantam le az első szabad helyre. Ami szerencsére az ablak mellett volt. Elisa közvetlen mellettem talált helyet.

- Kedves utasaink! Kérjük kapcsolják be biztonsági öveiket! –kezdte a stewardess nő. Alig hallottam mit magyaráz, a szívem heves dobogása mellett alig lehetett hallani bármi mást. Aztán a mellettem üllő Elisára pillantottam. Mintha egy tükör lett volna mellettem. Pontosan ugyan azt csináltuk. A gép felszállt. Rég nem ültem már repülőn, el is felejtettem milyen érzés amikor elemelkedik a földtől és a levegőbe kerül. Bámulatos volt az ablakon keresztül nézni az egyre távolodó Londont. Gyönyörű volt. A felhők felé kerülve éreztem hogy megnyugszom. Valahogy újra volt bennem remény. Leírhatatlan érzés volt. Egész úton bámultam ki az ablakon és gondolkoztam..

Van, aki azt mondja a szerelem a legerősebb érzelem amit egy ember érezhet. Elveszi minden egyes sejtedet, elrabolja a lelked és belülről kifelé pusztít. Elveszi a józan eszed és hülyeségekre ösztönöz. Mi buta emberek bele esünk abba a hibába, hogy túl gondolunk mindent. Annyira egyszerű lenne a megoldás. Valójában ott van az orrunk előtt a helyes út. Rögtön Zayn után kellett volna mennem, hogy ne történjen ez meg. Én vagyok az egész miatt a hibás… Csurogtak a könnyek a szememből. Bár próbáltam nem feltűnően sírni, de van aki elől soha nem tudom elrejteni az érzelmeimet.

- Minden rendben lesz! –mondta halkan Elisa, miközben végig simított a vállamon.

- Annyira hülye vagyok! –háborodtam föl saját magamon.

- Hát ezzel nem vitatkozom! –kuncogott halkan. Próbáltam elengedni a fülem mellet. De csak még savanyúbb képet vágtam. Elisa a táskájában kezdett matatni, majd kivett belőle valamit és felém fordult.

- Figyelj, ezt elhoztam neked. –lassan, finoman mondta és felém nyújtotta a kis bőrkötésű noteszt. Össze rezzent minden egyes porcikám. A naplóm. Amiben le van írva December 16-tól március 10-ig minden. pontosan 99 nap. A mai nap még nem írtam bele. Nem is akartam. Úgy terveztem hogy az összes leírt fájdalmat, egyszerűen csak kidobom. Mintha a semmibe feledném a múltat, és tiszta lappal kezdenék mindent. Persze Elisa gondoskodott róla, hogy ne tegyem.

- Erről honnan tudsz? –elvettem a kezéből a naplót és mereven bámultam.

- Van olyan amit én ne tudnék veled kapcsolatban? –nézett rám amolyan „na ne nevettess” fejjel. Meg ráztam a fejem egy kisebb mosoly keretében, majd ki nyitottam a naplót. Az utolsó oldalon sikerült kinyitnom ahol ez állt:

„Elérkeztünk a 99. naphoz. Újabb 6 doboz cigaretta és 8 különféle alkoholt fogyasztottam ma. 2 vágás került a jobb csuklómra. A fal egy újabb vonallal büszkélkedik. Immár a 99. Dave ma megpróbált kihívni a szobámból, azzal az ürüggyel hogy 2 napja egy falatot sem ettem. Nem mentem ki. Annyiban egyeztünk meg, hogy lerakja az ajtó elé, és ha éhes leszek megeszem. Mint valami ki éheztetett vadállat raboltam rá a csirke mellre. De aztán elment az étvágyam mert rájöttem, hogy a te kedvenced is ez. Meg engedtem magamnak hogy átaludjam az éjszakát.”

Nem bírtam tovább olvasni. Szörnyű volt. Nem akartam vissza idézni a borzalmas emlékeket. Szerencsére már időm se lett volna rá, mivel a gépünk meg kezdte a leszállást. Nem tudom hogy mázlim volt, vagy valaki figyel rám oda fentről. Mert ha elkezdem olvasni a jegyzeteim, a gépen lennék öngyilkos. Gyorsan bevágtam a táskámba a naplót és keresztbe font lábbakkal vártam hogy földet érjünk.

- Sikeresen földet értünk! Köszönjük hogy minket választottak! –mondta be a stewardess, majd hangos taps vette kezdetét. Akkor jöttem rá hogy mostantól veszi kezdetét a kihívás. Meg kell találnunk Zayn-t! Jóval nyugodtabban szálltunk le a gépről  és sétáltunk a parkolóba, mint ahogy felfelé tettük. Elisa és Dave annyira nyugodt volt. Hát ezt rólam nem lehetett elmondani. A pulcsim ujját alig győztem húzgálni a karomon, hogy eltakarja a hegeket.

- Hívtad Liam-et? –tette fel a kérdést Elisa Dave felé.

- Igen! Azt mondta már itt van… -makogta idegesen. Szemükkel keresgélni kezdték a fel tűnő szépséget. Míg Elisa és Dave keresgélte Liam-et, az alatt én rögtön kiszúrtam. A fiú egy ezüst színű autónak támaszkodott. Napszemüveg volt rajta és a telefonját nézegette. Hirtelen valami melegség töltötte el a szívemet. Boldogság. Gyors lépésekkel indultam el Liam felé. Ekkor már ő is észre vett.  Leemelte napszemüvegét és zsebre rakta a telefonját. Ő is elindult felém. Úgy éreztem repülni fogok. Leírhatatlanul boldog voltam már Liam láttán is.

- Amanda! –nevette el magát, majd kitárta karjait.

- Szia Liam! –ugrottam a nyakába. Hosszas ölelkezésbe kezdtünk. Olyan volt mintha az apám karjai közt lennék. Liam a pótapám, és egyben egy nagyon jó barátom is.

- Hála az istennek! Jól vagy? –tolt el magától, hogy szemügyre vehessen.

- Már igen.. –motyogtam. Hatalmas mosoly ült az arcomra, na meg persze Liam ajkai is vigyorra rándultak. Leemeltem a karom a nyakai körül.

- Normális vagy? … - mereven nézett a csuklómra. Ekkor vettem észre hogy felhúzódott a pulcsim ujja.

- Ja ez… elestem.. –makogtam zavartan. Sose tudtam jól hazudni, ez most sem ment.

 Liam elborzongva kapott a karom után. Még feljebb tolta a pulcsim ujját a karomon. Még így se látszott minden seb. A karomon egy ép rész sem volt. Mindenhol vágások.

Némelyik még annyira friss volt, hogy elő buggyant a vérem. Még én is elszörnyülködtem magamon.

- Liam.. ez nem az aminek látszik.. én csak.. –próbáltam egy elfogadható magyarázatot adni a még vérző hegekre. – Ezt te nem értheted. –nyögtem ki végül, tudván, hogy úgyse tudok normálisabb magyarázatot találni.

- Én ne érteném? Édesem, 2 hónapon keresztül néztem, ahogy tönkre teszi magát Zayn. Hidd el meg értem. De ezt azért még ő sem csinálta. Belőled meg egyszerűen nem néztem volna ki hogy erre vagy képes. –mondta egyszerűen, miközben elengedte a karom és a testem mellé igazította.

- Nem csinálta ezt? De.. akkor miért tűnt el? –kérdeztem meghökkenve.

- Ő más úton tette tönkre magát. –nem mert a szemembe nézni. Megfagyott bennem a vér. Ekkor már mellettünk állt Dave és Elisa is.

- Hali Liam! –tárta szét karjait Elisa.

- Szia drága. –szólalt meg Liam bársonyos hangján aztán megölelte Elisát majd pacsiztak egyet Dave-el. Akkor kezdtem élvezni LA Verőfényes napsütését. A beton vissza verte magából azt az őrületes meleget amit a nap sugárzott belé. Annyira élveztem a meleget. A napot. 2 hónapja még csak friss levegőn sem voltam. Tehát jól esett kicsit a napsütés.

- Hol vannak a többiek? –tette fel a kérdést Dave.

- Louis és Niall Zayn-t keresi. Harry pedig intézi a banda ügyeit. –ecsetelte a helyzetet Liam.

- És most mi lesz? –kérdeztem bambán.

- Most az lesz, hogy Elisa itt marad a cuccokkal, nemsokára érte jön Harry. Dave te elmész a starbucks-ba, Niall és Louis majd ott fognak várni és együtt indultok keresni. Én pedig Amandával fogom keresni Zayn-t. Ez így lesz a legjobb. –Liam felvázolta a tervet.

- Oké! Akkor én indulok is! Sok szerencsét! Cső-cső! –Dave hamar felfogta, hogy mit kell tennie, és indult is. Csak elviharzott. Annyira tudatosnak tűnt. Sugárzott róla a maga biztosság. Reméltem, hogy tényleg tudja mit csinál. Tehát hárman maradtunk. Vagyis nem sokáig.

- Vigyázz rá! –figyelmeztette Elisa Liam-et. Nem értettem mit kell túl parázni a lelki állapotomat. Úgy éreztem ez csak az én problémám. Senki másé. Minden esetre Liam csak kacsintott egyet majd átkarol a vállamnál. Elisa magához húzta a három bőröndöt és feltette a napszemüvegét.

- Menjünk. –szólt Liam.

- Sok szerencsét! –ölelt meg utoljára Elisa. Aztán külön váltunk. El indultunk Liam-mel keresni Zayn-t. LA. Elég nagy város... Fogalmam se volt, hogy találjuk meg. Kóvályogtunk az utcákon. A fő utakat nem nagyon figyeltük, remélve, hogy Zayn talán csak magányra vágyott és egy elhagyatott helyen sétálgat a gondolataival. Minden reménytelen utca áthaladása után rémültebb lettem. Láttam egy csomó, boldog embert. Gyerekeket, ahogy játszanak. Felnőtteket, ahogy idegesen kapkodna ide-oda, a gyerek és a munka közt. De látszott hogy szeretik amit csinálnak. Szerelmes párokat. Akiket látva megszakadt a szívem. De egy párosításon különösen meg akadt a szemem. Épp egy csöndes, világos utcában keresgéltünk. Gyönyörű házak sorakoztak az út mellett. Dús, zöld pázsit terítette be a kerteket. Az öntöző rendszer 5 percenként kapcsolt be, egy kisebb zivatart zúdítva a növényekre. Az egyik ház előtt láttam meg őket. Egy barna, csípőig érő hajú, 18.éveit tölthető lány veszekedett egy 20 éves, sötét barna hajú dögös sráccal. Itt még csak messziről láttam őket. A hangjukat még nem hallottam, csak a heves hadonászást láttam. Figyelmesen követtem végig a mutogatásukat. Szemmel láthatóan szerették egymást. Csak ezt még ők se tudták. Aztán ahogy közelebb értünk, már hallottam a hangjukat.

- Hogy te mekkora egy idióta, egoista szemét vagy! –üvöltött a csaj. A megnyerő külsejű srác szemét forgatva jelezte, hogy nem érdekli. A lány csak egyre jobban mondta a magáét. A szavai egy morajba szűrődtek össze. Nem lehetett érteni mit mond. De ő csak mondta, és mondta. A fiú karba font kézzel nézte végig a lány kifakadását. Majd amikor megunta, egyszerű mozdulattal közelebb húzta magához és elhallgattatta egy csókkal. A lány már megnyugodva csókolt vissza. Majd egymás karjaiban heves csókcsatába kezdtek.

- Mintha csak titeket látnálak. –szólalt meg Liam., a szívbajt hozzva rám.

De csak sóhajtottam egyet. Mit meg adnék most azért hogy veszekedhessek Zayn-nel.

- Örülök, hogy észhez tértél. –zsebre dugott kézzel, mosolygott rám.

- Igen. Én is örülök. –motyogtam az orrom alá.

- Szeretnéd elmondani? –szinte olvasott a gondolataimban. Tudta, hogy szükségem van most valakire akivel ezt megbeszélhetem. Hát kaptam az ajánlaton és bele vágtam.

- Ugye te tudod miért ment el? –jó mondjuk túlzás hogy bele vágtam… de ezt a kérdést fel kellet tennem neki.

- Tudom. De ezt tőle kell megtudnod. –annyira nyugodt volt a hangja. Amikor Liam közelében vagyok, valahogy én is nyugodtabbnak érzem magam.

- Az utolsó esténken, minden jónak tűnt. Aztán elment. Amikor elment, elvitte magával a szívem. Összeomlottam. Utána akartam rohanni. De kérte hogy felejtsem el. Eleget akartam neki tenni. Nem bírtam ki a hiányát, így hát kezdetét vette az önpusztítás. 2 hónapig feküdtem az ágyamon, a saját vérem és a pia keverékében. Rászoktam a cigire és úgy néz ki a falam mint egy börtön fal. 99 strigula virít rajta. Érted? 99! És még csak fel se hívott. Annyira jól esett amikor írtál nekem! De aztán rájöttem, hogy ti is elvittetek belőlem egy darabot. Nem tudom miért kell nekem átmenni ezen. Én ezt nem akarom! Normális életet szeretnék! Egyszerű Londoni lány vagyok. Zayn meg szupersztár! Hogy is hihettem el, hogy kellenék neki… Nem a ti világotokba vagyok való -fakadtam ki magamból. Aztán elő buggyant a szememből a folyékony bánat. Liam csöndben, lehajtott fejjel sétált. Olyan volt mintha gondolkozna. Aztán megtorpant.

- Jajj ne sírj! –csitított. - hogy mondhatsz ilyet? Igen is hozzánk tartozol! A mi világunkban van a helyed! Azon belül is Zayn szívében! Ha egyszerű lány lennél Zayn nem figyelt volna fel rád. De ő mégis téged választott! Az hogy elhagyott, nem azért van mert nem szeret. Pont, hogy azért van mert Szeret! 99 nap hosszú idő. Te már pontosan eldöntöttél magadban mindent. És azért kell neked átmenni ezen, mert Zayn több millió lány közül téged választott. És te meg őt választottad. –szívhez szóló, önbizalom növelő, ösztönző monológja megérintett valahol bennem egy kis darabot. Valamit legbelül. Mintha a tudatom legmélyén én ezt tudtam volna. Bizsergést éreztem. Akkor rá jöttem, hogy Liam-nek igaza van.

- Köszönöm! –borultam a nyakába.

- Szeretlek téged te kis hülye! –mondta azon a lágy hangján, miközben végig simított a hátamon. Akkor egy pillanatra elhittem, hogy tényleg számítok nekik. Liam annyira édes volt ahogy segíteni próbált. De ő is tudta jól hogy ezt már csak Zayn tudja megoldani. Annyira meg akartam találni Zayn-t. Mindenhol őt láttam. Akár hova néztem, csak ő lebegett a szemem előtt. Kíváncsi voltam vajon a többiek, hol vannak, vagy előrébb jutottak-e már. De ha megtalálták volna Zayn-t már hívtak volna. Csöndben sétáltunk utcáról, utcára. A kemény betonon már kezdett szét menni az egyszerű torna cipőm. A nap már gyér sugarakban verődött ránk, ezzel szemben aremény még égett bennem. Liam minden zegzugba benézett, de semmi. A mindig tudatos fiú, most úgy tűnt, nem tudja mi legyen. Tehetetlen volt. Ebben az óriási városban, mi semmit nem tehetünk. De mi csak mentünk, mentünk pedig azt se tudtuk merre megyünk. Csak meg akartuk találni őt. Őszintén szólva azt reméltem Zayn majd egyszer csak belép a szállodájukba, ahol ott van Elisa és Harry. Ők hozzá kötözik egy székhez. Mi oda rohanunk. És addig pofozom Zayn ameddig nem mondd el mindent. Miért kell ezt csinálnia? A felgyülemlő stressz miatt, egyre erősebb kényszert érzetem afelől, hogy rá kell gyújtsak. De kőbe mertem volna vésni, hogy Liam nem hagyná. A nap ekkor már lenyugvóba volt. Egyre jobban kezdtem idegeskedni, mivel fél Los Angeles-t tűvétettük a szép fiúért. A nap egyre lejjebb kúszott. A házak mögül, pislákolt már csak a sárga napsugár. Aztán előjött az éjszaka sötét fátyla. Egyre keserűbb lett mindkettőnk arca. Épp egy parknál jártunk, amikor már végleg elfogyott minden erőnk. Kiválasztottunk egy tetszőleges padot. Mindketten sóhaj keretében ültünk le a padra. A fák közt, ezüstös színekben szűrődött át a hold fény. Ekkor vettem észre hogy teli hold van.

- Sajnálom. –törte meg a már kínos csendet Liam.

- Mi? Még nem adhatjuk fel! –annyira meglepődtem Liam egyetlen szaván, hogy zihálva kezdtem venni a levegőt.

- Haza kell mennünk. Este 10 van. A többiek már biztos aggódnak.

- A többiek Zayn-ért is aggódnak! Úgy ahogy én is! –össze fontam magam előtt a kezem. Ezzel is jelezni akartam hogy addig nem megyek sehova amíg meg nem találjuk Zayn-t. Liam szája mosolyra húzódott. Majd egy kicsit felnevetett.

- Te aztán tényleg makacs vagy. –előre dőlt, és rátámaszkodott a könyökével a térdére.

- Ja, nem viccelt Zayn. –motyogtam az orrom alá. Ezen csak még jobban elnevette magát.

- Na de most már tényleg menjünk. –össze csapta két tenyerét, majd felállt a padról.

Meredtem magam elé, üveges tekintettel. Nem akartam elhinni. Számomra felfoghatatlan volt, hogy még mindig nem került elő Zayn.

- Hahó! Amanda, menjünk! –integetett kezével a szemem előtt. Észre se vettem. Csak azon járt az agyam, hogy muszáj előkeríteni Zayn-t.

- Te egyáltalán nem félsz? Nem félsz, hogy nem fog elő kerülni? Mi lesz így a bandával? Mi lesz veletek? Mi lesz velünk? Mi lesz velem? –fel néztem Liam-re. Az arcát megvilágította a holdfény.

- De. Félek. De akkor is haza kell vigyelek. Pihenned kell.

- Pihentem eleget az elmúlt 2 hónapban. Ez a századik nap hogy nem látom Zayn-t. Nem fogok kibírni még egy éjszakát nélküle. –mondtam fapofával.

- Nem hagyhatlak itt egyedül. –teljesen komolyan mondta. Mintha fel se fogta volna mit mondtam az előbb.

- Liam! Kérlek! Bízz bennem!

- Nem arról van szó, hogy nem bízok benned. Csak nem szeretném ha hülyeséget csinálnál. –nem mert a szemembe nézni. Félre nézett. Az arca annyira bánatos volt. Mint aki mindjárt sír. – Most nincs itt Zayn hogy megvédjen. Nekem kell rád vigyáznom, és nem akarom hogy bajod essen. Féltelek. –mondta végül.

- Kérlek. –fogaimat össze szorítva, sziszegtem ki magamból. A síró görcs ott volt a torkomban. De erősnek kellett lennem. Liam lehajtotta a fejét és gondolkozott.

- De ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget! Ha bajban vagy azonnal hívj! –mutató ujját figyelmeztetésképpen emelte rám. Nem mondom hogy nagy lelkesedéssel, de végül engedett nekem. 

- Ígérem. –suttogtam. Liam bólintott, majd kezével bele borzolt a hajamba. Aztán elment. A pad mellett mind össze egyetlen egy lámpa pislákolt. Egyedül ültem a halvány fényben. Sőt szerintem az egész utcában egyedül voltam. Felhúztam a lábam. Térdeim közé temettem az arcom. Előtört a szememből a folyékony bánat. Bele se gondoltam, abba hogy feladjam. Szó se lehetett róla! Még mielőtt a gondolat alá kerültem volna felpattantam a padról és elindultam. De most nem Zayn-t kerestem, sokkal inkább megnyugvást, a sötét kis utcában. Közben elkalandoztak a gondolataim. Lepörgött előttem minden Zayn-nel kapcsolatos emlékem. A csókok, amiket adott, a gyönyörű percek. Az idegesítő titokzatossága és a rosszfiús beütése. Az érintése, az illata, mindene hiányzott. Szerettem volna neki kiönteni a szívem, hogy tudja mit jelent nekem ő igazából, amit eddig sajnos nem tehettem meg. Mászkáltam a sötétben, reményt keresgélve, de egyetlen szikráját sem találtam. Egyre elveszettebbnek éreztem magam. Nyugtatgathattam volna magam, azzal, hogy meg oldom. De nem tettem, mivel tudtam, hogy ezt képtelen vagyok megoldani. Minden porcikám őt kívánta. A szívem lángokban állt, a szemem pedig könnyben. Össze vissza mászkáltam a sötét utcában, amikor megláttam egy kis éjjel-nappali boltot. Nem mondom, hogy örültem neki, de nyugtató volt. Bizonytalanul léptem be a bolt ajtaján. Egy velem egyidős lány ácsorgott a pult mögött dohányozva. A szája vörösre kimázolva, 5 kiló vakolat és a hajában egy színes fejpánt. Olyan kisugárzása volt, mint aki a sarokról keveredett a pult mögé. Ettől függetlenül kedvesen mosolygott rám.

- Szia! Segíthetek? –két ujja közé fogta a cigarettát és lepöccintette a végéről a hamut.

- Szia! Igen, egy doboz cigit és egy üveg vodkát szeretnék. –hadartam el, miközben elő kotortam a zsebemből egy kis pénzt. A csaj benyúlt a pult aljába és elővett egy doboz cigit, aztán a polcon kotorászott vodkáért. Végül sikeresen biztosított számomra mind kettőt.

- Még valamit? –kérdezte rám se hederítve, mivel a számokat pötyögte be a pénztárgépbe. Szívesen mondtam volna hogy ŐT! Sőt, ordítottam volna a nevét. De valószínűleg kinevetne ha Zayn Malik után siránkoznék, azt hinné holmi rajongó vagyok.

- Nem köszönöm. –mondtam végül higgadtan. Kifizettem a piát és a cigit, majd kiviharoztam a boltból.